2.rész

Elmeséltem neki mindent amit a telefonban az orvos mondott, hogy menjünk be mert Em.-et bevitték mert annyit ivott hogy azt sem tudja' fiú e vagy lány. Mikor megérkeztünk leparkoltam és a porta felé vettük az irányt. Ott megkérdeztem, hogy hol van Em.
- Gyerünk siessünk. 7. emelet 4. szoba.- mondtam Nikolnak és bevallom őszintén féltem. Tudtam, hogy milyen érzés az amikor a nevedet sem tudod. Én is átestem ezen. Tudtam milyen az mikor táncolsz és minden sötétbe borul. Tudtam milyen mikor nem emlékszel semmire másnap reggel és még mindig érzed az alkohol hatását. Tudtam, hogy leszokni a legnehezebb, de most erősnek kell lennem és segítenem kell a hugmnak. Mikor megérkezett a lift beszálltunk. A csöndet Nikol törte meg.
- Nyugi minden rendbe fog jönni.- nyugtatgatott halk szavaival. Beértünk a kórterembe. Em ott feküdt az ágyon tehetetlenül. Egy orvos állt előtte és odamentem hozzá.
Jó napot doktor úr. Austin vagyok Emily bátyja.- nyújtottam a kezemet.
Jó napot én Dr.Borok vagyok. A húgának az állapota javult de még'pár napig bent kell tartanunk megfigyelésen. - közölte velem a tényeket és folytatta.- Volt már ilyen eset? ..- kérdezte.
- Doktor úr tudja mióta anyám elhagyott minket Em. 14 volt. Azt hitte hogyha iszik és drogozik miden meg fog változni. Bevallom és is voltam ilyen állapotban, de nekem sikerült leszokjak.- mondtam miközben egy kövér könnycsepp hagyta l arcomat.

*Nikol szemszöge*

Austin bement a kórterembe én addig kint várakoztam és gondolkodtam. Mikor elakartam momdami neki hogy szeretem meg akart csókolni. Aztán visszagondoltam az ezelött történtekre. Szinte biztos voltam aban hogy Austin érez valamit irántam és tudtam, hogy ez nem a barátság. Már többször is mondta hogy milyen gyönyörű vagyok és már nem egyszer meg akart csókolni csak én ezt nem vettem észre. Elhatároztam hogy mihelyst Em. jobban lesz el kndom neki hogy mit is érzek iránta. *Emily szemszöge*

A gépek csipogó hangjára kelltem. A fejem nagyon fáj. A tegnap estéből alig'emlékszek valamire. Csak képek villantak be. Az orvos jött be hozzám.
-Jónapot Emily. Hogy érzi magát? .- kérdezte a negyvenes éveiben járó férfi.
-Jónapot Doktor úr. A fejem szét megy, hányingerem van és szédülök.- soroltam. Ekkor kopogtak. A bátyám volt az. Látszott rajta, hogy nem aludt. Ezek szerint itt töltötte az északát.
-Jónapot. Szia Em.-'jött be Austin és Dr.Brook ki is ment.
- Szia.- köszöntem neki.
- Em könyörgöm, miért csinálod ezt magaddal és velem is? Nagyon aggódtam érted. Vedd'észre ezzel csak tönkre teszed magad.- mondta és egy könnycsepp hagyta el arcát.
- Aus ezt te úgysem értenéd meg.- sírtam el magam.
- Kérlek ne sírj. Csak mondd el. Segítek.- momdta nekem szinte már ő is sírt.
- Aus.....én....én....tudom..hogy....anya....hol dolgozik....és hogy mit'csinál.....- mondtam nagy szüneteket hagyva a szavak között s közben patakokban folyt a könnyem.
- De....hát...azt meg hogy....?- kérdezte értetlenül.
- Nyomoztam anya után mikor itt hagyott minket. Azt tudom, hogy egy drogbáróval van együtt és a sztriptíz bárban tancosként dolgozik. Mikor ezt megtudtam nagyon megharagudtam anyára és a piába és a drogokba menekültem.- mondtam de már nyugottan. Austin csak nézett és nem tudott megszólalni. Kb. 3 percen keresztül csak ült az ágyam melleti széken és bámulta a fehér falat. Majd felalt elköszönt és el is ment. Gondolom Nikolhoz. Egyedül voltam. A tegnapból csak képek villantak be. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Igaza van a bátyámak. Csak magamal teszek rosszat. Az életemet teszem tönkre. Még csak 15 vagyok előttem van még az egész életem. Eldöntöttem leállok a drogokkal és'a piával. Megkérem Aust, hogy segítsen és menni fog. Ha neki ment elvonó nélkül nekem is menni fog.

*Austin szemszöge*

Egész éjszaka a kórházban voltam. Reggel mikor bementem Emilyhez és elmesélte, hogy mi van anyával nem tudtam mit mondani. Egyszerűen nem hiszem el. Hogy volt képes ilyet tenni. Nem is érdekel. Elköszöntem Emtől és rögtön Nikolhoz mentem eki este olyan 9 fele ment haza a kórházból. Becsengettem. Nem jött válasz. Kb. a 2. csengetés után kiabálta azt, hogy jön.
- Szia. Boccs csak pakoltam. Gyere be.- tessékeltbe .- Na mi van Emilyvel? Nagyon! aggódtam érte.- kérdezte.
- Szia. Em kezd jobban lenni. De mondanom kell valamit.- mondtam neki.
- Igen? ..- kérdezte miközbe ruháit pakolta.
- Emlékszel mikor meg akartalak csókolni? .- kérdeztem félve és bólintott egyet.
- Nikol én Szeretlek.-  mondtam ki.- Soha senki iránt nem éreztem ugy mint irántad.- mondtam. 'Néha kimondjuk azt amit érzünk és félünk a választól'.
- Én is szeretlek.- mondta ki. Egyre közelebb húztam magamhoz. A köztünk lévő távolság egyre csökkent. Ajkaink már egymást súrolták. Mígnem végül bejutást kértem szájába amit meg is engedett. Kezeit a hajamba túrta. Kezemet a combjára tettem és felemeltem...